Idő

Még emlékszem a végtelennek tűnő nyári délutánokra nagyszüleim udvarán, amit a körtefa alatt töltöttünk, a nyári forróság elől menekülvén. Nagy beszélgetések, "játszások" színhelye volt az a pár fonott szék és az asztal, ami alá be is lehetett kucorodni.

Nagymamámnak nem volt eleinte még mosógépe sem, csak egy centrifuga. Mosogatógépe még úgysem. Minden nap maga főzött, több fogásos ebédet, ami déli harangszóra kész volt. Mégis annyi mindenre volt időnk! (Persze, tv sem volt sokáig, sok csatornával, ami elrabolta volna az időnket. Ki emlékszik még a hétfői adásszünetre?)
Tényleg ennyire felgyorsult volna a világ? Ennyire szükségünk van arra, hogy mindig tevékenykedjünk? Mit akarunk elhallgattatni magunkban? Mi az, amire nem akarunk odafigyelni? Miért kell állandóan zaj, kép körénk? Azt gondoljuk, időt nyerünk a gépekkel, a félkész élelmiszerekkel. Igen, lehet. De ezt az időt mire fordítjuk?
Jó lenne lelassulni, belemerülni egy-egy vasárnap délutánba, beszélgetésbe, együttlétbe. Néha sikerül, néha lelassul az idő körülöttem, és érdekes... Akkor érzem igazán, hogy élek. Hogy jelen vagyok a világban.

Művészetterapeutaként igyekszem mindig megadni a lehetőséget erre a tapasztalásra. Hogy jelen legyél, és mégsem... hogy érezd az idő múlását, és mégsem. Paradoxon? Lehet. Szerintem inkább flow. Mikor elfeledkezel az időről és csak jelen vagy. Éppen ott, abban, amit csinálsz. Tapasztalatom szerint nagyon jót tesz testnek, léleknek egyaránt.